Túrázás a Radnai-havasokban – beszámoló

Augusztus 13-án, a vasárnapi szentmise után plébániánk egy kisebb csapata Erdély felé vette az irányt, hogy meghódítsa a Radnai-havasok legmagasabb, Nagy-Pietrosz nevű, 2303 méter magasan fekvő csúcsát.

A sok vidámság – bármilyen furcsán hangzik is – egy temetőben kezdődött, ugyanis első megállónk a szaploncai vidám temető volt. Koraeste értünk Máramarosszigetre, ahol kedves fogadtatásban volt részünk: az ott élő Lovász Zsófi és Dénes vártak minket nagy szeretettel. Az esti városnézés után mindenki megpróbált egy hétre elegendő (hozzáteszem nagyon finom) gulyáslevest magába lapátolni, hisz tudtuk, a hegyen nem lesz lehetőségünk még csak hasonlót sem enni.

Hétfő reggel még kocsival indultunk Borsafüred felé, ahol túrás kalandjaink vették kezdetüket. Miután kiléptünk komfortzónánkból, az első megpróbáltatást egy felvonó jelentette, ugyanis a 20-30 kilós hátizsákokkal érdekes mutatvány felugrani a – még csak nem is lassító – kétszemélyes ülésre. Ráadásul arra is figyelnünk kellett, nehogy elhagyjuk az „oda-vissza tickets”-einket. A landolás sem volt kevésbé izgalmas, de szerencsére a csoport régebb óta fiatal tagjai is teljesítették a feladatot. 1360 méterről végre gyalog indulhattunk tovább. Aznap 600 méter szintet kellett leküzdenünk, hogy elérjük táborhelyünket. Hátizsákjainkban a sátrazáshoz szükséges kellékek mellett 5 napra 12 embernek elegendő étel lapult. Koraeste elértük el célunkat, az 1850 méteren fekvő csodálatos Lóhavasi rétet, ahol felépítettük táborunkat.

Másnap reggel nem mondhatnám, hogy kipihent volt a csapat. A fűcsomók, a gödrök, az eső és a szél nem biztosították a legjobb alvási körülményeket. Az aznapi cél az Ünőkő nevű csúcs volt, melynek eléréséhez azonban 6-7 hegyen át vezetett az út, és a felhők is gyanúsan sűrűsödni kezdtek. A csapat egyik fele ezért hamarabb visszaindult, míg a többiek továbbhaladtak, de végül őket is visszafordulásra kényszerítette az időjárás. (csupán kétszer áztunk el) Így a nyolcórás túráról egy kicsit csalódottan, de mindenki épségben hazaért.

Szentmise a Radnai-havaoskban
Szentmise a Radnai-havaoskban

A negyedik napot pihenőnapnak avanzsáltuk, ez jó alkalom volt, hogy egy kicsit mindenki szétnézzen a táborhely környékén. Egyesek vadlovakat simogattak, mások furulyáztak az autentikus környezetben, páran sziklát másztak a közelben, valamint fotókat készítettek a gyönyörű tengerszemeknél. A csoport tagjai között volt plébánosunk, Abi atya is, aki román nyelvtudásával nemegyszer mentette meg a többieket: hol útbaigazítást kért, hol táborhelyet szerzett nekünk, de még a hegyekben legelő, a sátrainkra veszélyt jelentő birkákat és vad kutyákat is az ő kérésére hajtották el a táborunktól. Neki köszönhetően minden nap részt tudtunk venni szentmisén, nem is akármilyen helyszíneken! Délután lelki programot tartottunk, majd az újabb eső elől elbújva kártyáztunk, beszélgettünk a sátrakban. (egy kis zuhé csodákra képes: hirtelen heten fértünk el az éjszaka még három embernek is szűkös sátorban). Azért, hogy aznap is meglegyen a túraadag, este felballagtunk a legközelebbi, Galaci-csúcsra (vagy általunk adott nevén a G2-re), ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az egész Radnai- és Máramarosi-havasokra.

Csütörtökön összepakoltuk a sátrakat és elindultunk lefelé, a már ismert Borsafüred nevű városba. Már úgyis hiányzott a fel- jelen esetben le-vonó. Utunk során megtanulhattuk a szembejövőktől, hogyan köszönjünk, és innentől kezdve minden mellettünk elhaladó után elégedett mosoly ült ki az arcunkra, ha válaszoltak a „Bună ziua”-nkra (=Jó napot). Lent kocsikba ültünk, és átautóztunk a szomszédos Borsára, mert a terv annyiban módosult, hogy a Nagy-Pietroszt egy másik oldalról másszuk meg. Nem volt sátorhelyünk, de óriási szerencsénkre egy helyi család felajánlotta, hogy alhatunk az ő kaszálójukon, ráadásul még frissen fejt tejet is kaptunk tőlük. Mivel aznap még volt időnk, elsétáltunk a falu mellett lévő gyönyörű ortodox monostorba. Innen láthatóvá vált másnapi célunk…nagyon távolinak tűnt!Tudtuk, hogy hosszú és fárasztó nap vár ránk, ezért egy gyors vacsora, majd rövid képnézegetés után hamar elaludtunk. Reggel két szakaszban indult a csapat: hárman már fél hétkor elindultak, mert tudták, hogy lassabban fognak haladni (no meg persze nekik ment gyorsabban az ébredés), a többiek hétkor indultak utánuk. Az út nagyon meredek volt: mindössze 6 kilométer alatt kellett leküzdenünk 1300 méter szinte!! Felérve a csúcsra azonban a látvány kárpótolt mindenért! Alattunk – akár egy folyó – a város hömpölygött, másik irányba nézve a Mosolygó-tó „nevetett” ránk, mögöttünk még meg nem hódított hegyek magasodtak. Egy kis pihenés, csoki evés és fotózkodás után (egyeseknek még kézenállni is maradt energiájuk) lefelé vettük az irányt. Ne gondolja senki, hogy ez könnyebb, mint fölfelé! Előkerültek az életmentő szóviccek, énekek, pólókon lévő szavakhoz kötődő izgalmas történetek… 5 körül értünk vissza a táborunkba. Mindnyájan nagyon boldogok és elégedettek, no és persze igen éhesek voltunk, úgyhogy az összes megmaradt porlevest, kolbászt és pitát felfaltuk! Utolsó este lévén mindenkinek ki kellett emelnie egy meghatározó élményt a hétből. Nem volt könnyű dolgunk! De csak azért nem, mert túl sok ilyen gyönyörű vagy éppen vidám pillanatot éltünk át együtt. Megtapasztalhattuk azt is, hogy mennyire egymásra vagyunk utalva, mindenki önzetlenül segített a másiknak, remek kis közösség kovácsolódott össze… (nemcsak azért, mert a csapat negyede Kovács volt…). Másnap végre nem kellett korán kelni, sátrat bontottunk (egyesekre sátrat bontottak), bepakoltunk mindent az autókba, és hazaindultunk. A kocsiból visszanézve is nagyon távolinak tűnt a hegy, de már nem volt ismeretlen…

 

Taigiszer Lili

MentésMentés

Megosztás