Az egyházi rendről (ordo)

 Az ókori Rómában az ordo szó polgári testületeket, elsősorban a kormányzók testületét jelentette. Az ordinatio valamilyen ordóba való fölvételt jelent. Az Egyházban voltak testületek, melyeket a hagyomány, nem szentírási alapok nélkül, kezdettől fogva görögül taxeisznek, latinul ordinesnek nevezett: így beszél a liturgia ordo episcoporum, ordo presbiterorum, ordo diaconorumról. Más csoportokat is neveztek ordónak, például a katekumenokat, a szüzeket, a házastársakat, az özvegyeket…

Az Egyház valamely testületébe való befogadás ordinatiónak nevezett szertartással történt, tudniillik vallási és liturgikus cselekménnyel, ami fölszentelés, áldás vagy szentség volt. Ma az ordinatio szó fönn van tartva annak a szentségi cselekménynek jelölésére, mely a püspökök, a papok és a diákonusok rendjébe fogad be, és fölülmúlja a közösség által végzett puszta választást, kijelölést, megbízást vagy beiktatást, mert a Szentlélek ajándékát hozza, mely lehetővé teszi a “szent hatalom” (sacra potestas) gyakorlását, és csak magától Krisztustól származhat Egyháza által. Az ordinatiót consecratiónak, `fölszentelésnek’ is nevezik, mivel elkülönítés és feladat átadása, amelyet maga Krisztus végez Egyháza javára. A püspök kézföltétele a fölszentelő imádsággal együtt látható jele ennek a fölszentelésnek.

Bővebben a Katolikus Egyház Katekizmusában olvasható.

Forrás: katolikus.hu

Megosztás